100 nap eltelt: szabadabb lett-e a magyar?

Az például szabad-e, aki határozottan állítja, akkor lesz boldog, ha X, Y és Z rácsok mögé kerül?

Számos elemzés készült már a kormányzás első száz napjáról – a toplista élére részemről a Külügyminisztérium új Facebook-oldalára kitett (majd részben eltávolított) adatsort jelölném: nemigen volt a TISZA-kormánynak nemzetegyesítőbb jellegű húzása annál, amikor pártállástól függetlenül egy emberként töprenghetett a közönség, vajon hogyan is kellene értenünk azt, hogy a 100 nap során „átlagosan 6-7 órát aludt miniszter asszony az államtitkárokkal együttesen”. Tán fejenként 1,3 óra alvással, azaz gyakorlatilag munkaképtelen állapotban végeznék felelősségteljes feladataikat, értve ez alatt Velkey György László parlamenti államtitkár esetében különösen is azt, hogy megfelelő ritmusban bólogasson, tapsoljon és kacagjon az Országgyűlésben Magyar Péter háttérvokálosaként? Vagy ötük átlaga lenne napi 6-7 óra alvás? De hiszen akkor azt is kiposztolhatták volna, hogy együttvéve átlagosan kétszer mostak fogat naponta – a 6-7 óra alvás ugyanis a magyar átlag; bő egyharmad ennél is kevesebbet alszik (nem mintha ez bármiféle érdem lenne). „Ezt biztos nem a külügy tette ki, ez siralmas lenne...” – kommentálta mindezt egy irigylésre méltóan jóhiszemű választópolgár a Külügyminisztérium oldalán; lám, végre valami, amiben mind egyetérthetünk.

Na, de volna itt egy kormányzati ígéret, amelyről mintha máig sem sikerült volna mérleget vonni, sőt, mintha a kormányon belül is lenne némi zűrzavar a teljesülést illetően. Tarr Zoltán társadalmi kapcsolatokért és kultúráért felelős miniszter, korábbi református lelkész nem egész 100 nap elteltével lelkesen adta hírül, mit is ünneplünk augusztus 20-án: „Az ország első szabad augusztus 20-i ünnepségét”. 2025 augusztusában tehát még nem volt szabad a magyar, 2026. augusztus 20-ára viszont már teljesen azzá vált, állítja implicite a politikus. Igen ám, de valamelyik kormányszóvivő most eggyel árnyalta a helyzetet: „egy szabadabb Magyarországot lehetetlen száz nap alatt megépíteni” – mondja, de azért a már elért eredmények közé sorolja, hogy „senkinek nem kell félnie a véleménye miatt” (és tényleg: ma már, ha valaki 13 óra 40 perckor megjegyzést tesz a Facebookon a kormányfő öltözetére, végre nem kell attól tartania, hogy senki nem szól be neki – hiszen 13 óra 44-kor már kérdi is tőle ingerülten a miniszterelnök, hogy „esetleg eldönthetem, hogy mit viselek egy megemlékezésen?” (Hogyne. „Esetleg” a választópolgár pedig eldöntheti, hogy a kormányfői „kommenteld” felszólításnak engedelmeskedvén milyen szavakkal kommentel egy Facebook-poszt alatt?)).

A helyzet tehát zavaros kissé – ahhoz, hogy megállapítsuk, mi is az igazság, szabad-e a magyar vagy még nem egészen, a református Tarr Zoltán kedvéért hívjuk segítségül a híres prédikátort, Cseri Kálmán református lelkipásztort: „Aki haragszik és konzerválja magában a sérelmeket, a keserűséget, az rab. Kényszergondolatok és kényszerindulatok kínozzák. Aki megbocsátott, az szabaddá válik. Teljesen független attól, hogy ki mit tett ellene, ki mit szól hozzá”.

Aki kulturális miniszter létére visszatérően a tatárjárásnál is rombolóbbnak minősíti az elmúlt 16 évet, azt bizony kényszergondolatok kínozzák. Aki értelmiségiként 1993 adventjén arról merengett a Beszélőben, hogy ők, liberálisok mennyivel jobban gyűlölik a másikat, most pedig, 2026 nyárutóján azt adja elő a Facebookon, hogy bármiféle tiszás döntés bírálata szabadságellenes orbánista tett – nos, az ilyen ember 1993-ban és 2026 augusztusában egyaránt rab. De valami egészen roppant béklyó nehezedik rá fejben: jóhiszeműen legalábbis semmi mással nem magyarázható Kornis Mihály azon állítása, hogy Magyar Péter kormányának döntései „az évezredek óta első tisztességes magyar kormányzat döntései”. A többes szám szemantikailag minimum két évezredet jelöl – úgy értendő ez vajon, hogy a magyar állam történetében Kr. u. 26 óta egészen eddig nem akadt tisztességes vezetés? A Sulyok Tamást kipenderítő kabinet az első, amely megüti azt a mércét, amelyet a Batthyány-kormány például minden egyes nekifutásnál levert? Deák Ferenc igazságügy-miniszter csak vergődött?

De ha Cseri Kálmán nem elég egzakt, olvasgathatunk friss harvardi tanulmányt is: világszerte, kultúrákon átívelően 200 ezer résztvevőt évente vizsgálva a kutatók megállapították, hogy akik az adott évben „gyakran” vagy „mindig” megbocsátották a nekik okozott (vélt vagy valós) sérelmeket, azok a rákövetkező évben nagyobb jóllétről számoltak be, különösen a mentális egészségük, a kapcsolataikkal való elégedettség és az életcéljuk tekintetében – felszabadultabbá váltak kvázi. A kutatásvezető ráadásul megjegyezte: „a megbocsátani tudás olyan, mint egy izom, amelyet erősíteni lehet”. Mi hát egy társadalmi kapcsolatokért és kultúráért felelős miniszter vagy egy Magyar Érdemrenddel kitüntetett írástudó dolga? Hogy minél rettenetesebbé nagyítsa fel az esetleges sérelmeket, megerősítse egynémely fiatal alkotmányjogi-gazdaságtörténeti tájékozatlanságon alapuló súlyos tévképzeteit, plusz a nem haragvók fülébe is beleültesse, hogy valaki őket eddig a szabadságuktól gonoszul megfosztotta? Hogy minél inkább fenntartsa az össztársadalmi egymásra mutogatást, és ezáltal minél kevésbé szabaduljanak az érintett tömegek az őket rágó méregtől?

Amikor egy egyetemi docens a TISZA áradása idején számonkérő felhanggal felhívja a Fidesz-szavazókat, hogy meséljék el pártpreferenciájuk okait, aminek nyomán egy Fidesz-szavazó „Tisztelt Babarczy Eszter” megszólítással udvariasan megválaszolja a kérdést, mire egy másik polgár odakommenteli, hogy „Honnan özönlött ide ez a sok áporodott szájszagú orbánista…?”, akkor abban a történetben ki képes szabadon felülemelkedni az ellenérzésein, és ki nem bír (egy kommenttől való tartózkodás erejéig sem) szabadulni a keserűségétől?

Hát az szabad-e, aki határozottan állítja, akkor lesz boldog, ha X, Y és Z rácsok mögé kerül? Nem önmagát láncolja-e ezzel hozzá mások (például egy zord állami hatóság) cselekedeteihez? Április 12-én este azt hittük, legalább annyit biztosan nyertünk a dologgal, hogy frusztrált embertársaink végre nem foghatják rá a saját kudarcaikat Orbán Viktorra, és így talán kipukkad néhány ártó élethazugság – jókorát tévedtünk. Találékonyságuk végtelen: áprilisig egyetlen feltételük volt, Orbán bukása, ebből mostanra három lett, három ember bebörtönzése. Félő, ha a három vágyott személyt Unger Anna holnap elvinné vezetőszáron, rögvest előhozakodnának hat újabb mérföldkővel, amelyek teljesüléséig kizárt, hogy lelazultan hátradőljenek.

„Egy szabadabb Magyarországot lehetetlen száz nap alatt megépíteni” – állítja a kormányszóvivő, ez azonban a fentiek alapján jókora kishitűségnek tűnik. Dehogy nem lehet. Fogadjunk: a „száraz november” mintájára indulhatna egy „higgadt ősz” nevű kihívás, amelynek keretében a résztvevők nem az alkoholt, hanem a betokosodott Orbán-fóbiájukat teszik le egy időre. Minden csatlakozó kipróbálhatná, milyen közérzetjavító és felszabadító is az, ha három hónapon át kibírja a kényszeres politikai indulatai nélkül, az így megspórolt időt és/vagy energiát pedig valamiféle konstruktívabb, jövőorientált időtöltésbe fekteti be.

Például, ha szentül hiszi, hogy itt április 12-én rendszerváltás zajlott le, akkor a mostani újabb száz napban nagyjából annyi, eddig tiltott közösségépítő tevékenységbe kezd bele, annyi szervezetet épít újjá, annyi megnyíló vállalkozási lehetőséget ragad meg, és annyi feltáruló kulturális önkifejezési móddal él, ahogyan tették ezt 1989/1990 bármely tetszőleges száz napjában az addigi rezsim által ténylegesen nyomorba döntött, tanulmányaikban és szakmai előmenetelükben is erőteljesen akadályozott, a rendszerváltással azonban végre felszabadult felmenőink, ahelyett, hogy örök hegeket hagyó tényleges sebeiket nyalogatván a tényleges elnyomóik vérét követelték volna, képernyők rabjaiként.

Egy efféle higgadt ősz végén még a Külügyminisztérium facebookosainak is össze kellene kapniuk magukat, hogy felvegyék a versenyt a derűs nemzetegyesítésben.